Versek, mondókák

A művészet néha a hiányban rejlik. Mások talán máshogy fejezték volna be ezt a verset én viszont pont azért nem fejeztem be egyértelmű lezárással mert arra szerettem volna ösztönözni az olvasót hogy saját gondolatai szerint legyen vége. 

Időkeret

Nem az halál csak, hogy elragadtat a földi test,
S utána könnyező arcok bámulnak hova,
Lett volna miért visszatérni,
De dolgod már nem lehet soha.
A halál arca néha könnyű,
Hordják magukkal, magukon,
A szív ha csak hallgat nem kér,
És nem szól már magasabb fokon.
Ha a langyos víz maradni késztet,
Nem oly rossz ez, alkudozol a mával,
S pazarlod az időd mi véges,
De hamarabb van dolgod a halállal.
És ha szeretni félsz, az sem élet,
A biztonság falai míg téged óvnak,
Nincs helye melletted ott másnak,
Csak szomorú utolsó szóknak.
Bizony élni, élni tudni kéne,
S ha visszanézel gyűrt emlékek falán,
Kimondod-e hogy ez így volt jó,
Én már éltem, és igazán!

Egy alkotás úgy is szólhat valamiről hogy pont az, tehát a lényeg nem jelenik meg benne. Vagy másképpen, az ellenkezője lép elő a tudatból.

Reggel

Feloldom a képzelet álmos faláról

Lecsorduló első gondolatot,

Lassan kavarom kezemmel,

Mint hajléktalan a hűlt falatot.

Melléd kuporodom,

Akkor is, ha nem vagy ott jelen,

Kis ablakokat nyitogatva ébreszt

A koffein, ahogy számba szétengedem.

A habjába rajzolok,

Mint kinek semmi haszna, dolga,

Ráérősen, nem sietve,

Mintha még csak tegnap volna.

De ha ott vagy velem az egészen más,

Kanál faláról sűrűn folyik a nagy

Barna tóba méze,

Mintha nyár volna, virágok nyílnak,

S mind csak minket nézne.

Költeményeim a társadalomról, önazonosságról, egyedi inspirációkról szólnak amelyek néha több különböző helyről érkeznek meg hozzám, térben és időben sem kapcsolódnak feltétlenül. 

Az a jó tél

Az lesz a jó tél, amit most eljön,

Amikor vártál ott lenn a tónál,

Amikor láttam, madarak szállnak,

A tó vizében szemérmes árnyak.

Lábukon alkony jéghideg pára,

Énekük napnak ajándék hárfa,

A napnak ajándék, hogy ha lejönne,

A földre a ködbe a földre a ködbe.

Ha helyébe lennék, s azt látnám, tél van,

Beletörődnék ébren és éjjel,

Át is ölelném, mintha szeretne,

Felmelegedne, s a világ jobb lenne.

A tó partján ülnek jégtáblán csendek,

Lezártak régit s új dolgot kezdtek,

Most kell, hogy jöjjön, kell most, hogy menjen,

Az lesz a jó tél, így megszerettem.

Holnaputánra még mindig hó hull,

Kinn a faágon száz varjú koldul,

Ne vedd karodba, ne vidd el messze,

Csak ha már múlna, csak ha Ő menne.

Többször írok egy minimalista élethelyzettől elindulva a legbelső érzésekig cenzúra nélkül.

Sorskönyv

Neve csak ennyi, sorskönyv,

Tele van írva, még sok minden lehet,

A sorsom egy könyv,

Lapjain belőlem néhány lélek szelet.

Nem olvastam bele sohasem,

Jóllakott, lassú mozdulattal lapozok,

Szép, és néha fáj.

Becsukódnak fejezetek,

Megteltek emlékkel s a múltba lett,

Néha azt gondolom visszanézve,

Bár csak tudnám egy-egy szó mit jelent.

Megtanultam-e amit kellett,

Amit saját magamról tudni érdemes,

S azt kérdeztem ma, esős délutánon,

Mi jön, ha a könyvemnek vége lesz.

Ezernyi dolgom van itt, egy embernek elég,

Pont annyit tudok a jövőről ami most könnyű,

S azt, ami elhozott feléd.

Minek tudni többet, mint muszáj,

Tudom mit jelent, ne folytasd,

Ezernyi dolgom van itt, egy embernek elég,

Pont annyit tudok a jövőről ami könnyű,

S azt, ami elhozott feléd.

​