Mesék, mondókák
77 ablak
Mondják, minden új nap egy jövőre nyíló ablak.
Ralph sohasem gondolta volna, milyen szívbemarkoló lesz megtudni, hogy elindult a visszaszámlálás. Úgy érezte már eleget élt addig is. De egy késő őszi napon, talán épp keddre esett, közölte az orvos, hogy olyan előrehaladott állapotban van, amikor már csak a csoda segít. Felír fájdalomcsillapítót de ezt csak akkor szedje ha muszáj. Rák. Két éve diagnosztizálták, két küzdelmes éve. Azóta soha nem készült a végre. Ez is menni fog, valahogy csak túléljük, morfondírozott, olyan nincs, hogy nem. Az életbe vetett hitét, a jó várásának készségét még a dédapjától örökölte.-Mennyi van hátra?
-77.
-77 év? Hónap? Viccelődött az orvossal.
77 nap.
Ennyi maradt a nagyjából 29800 napból, amit 68 évre jósol az orvostudomány.
-Hát akkor ebből kell kihozni amit, lehet. Ha a huszonkilencezer eltékozolt nap olyan gyorsan eltelt, ez a maradék 77 legyen olyan hosszú és maradandó amennyire csak ember épp ésszel bírja.
Míg várta a zárójelentést eszébe jutott hány és hány napon keresztül látta ugyanolyan unottnak, barátságtalannak a világot, és közben virágok nyíltak és elnyíltak, évszakok jöttek mentek. Benézett egy ablakon és ottmaradt. Észre sem vette, hogy az élet minden nap új receptet írt, hogy nem divat már a bő szárú nadrág hogy új irodaház épült a körúton, csak tette, amiben hitt. A kötelességben, a feladatok létezésének rendjében, a muszáj dolgok végeláthatatlan hatalmában és közben nem látta meg a lehetőségeket. Ez idáig. Másnap reggel elindult az ellenkező irányba kifliért. Nem várta meg hogy kinyisson a kisbolt, elment inkább a pékhez. Isteni sütemény illat áradt a műhelyből és eszébe juttatta a gyerekkora reggeleit. Azok a vajas bukták! Be is ment a könyvesboltba szakácskönyvért. Soha életében még nem sütött, de nem késő elkezdeni. Könyv, és hozzávalók! Ahogy az élesztő túljutott a csorbult szélű bögre falán és a melegedő sütő illata uralta a konyhát boldogság töltette el. Ugyan nem volt kinek adnia, mert egyedül élt, de levitt kettőt a könyvesboltba, és Marikának is adott aki a földszinten lakik egy szürke cicával. A hölgy ráncos kezeire úgy tapadt a porcukor, mint selyemsálba a szösz, de látni lehetett a könnycseppeket amit elcsalogatott a rég nem érzett hazai íz! A következő nap nehezen indult, és az azutáni is. A fájdalmakkal is megbékélt, mindent el tud fogadni erre a kis időre csak azt az egyet nem, hogy feladja. Épp hogy felöltözött, leszakadt a redőny. Már kikészítette a fellelhető szerszámokat, hogy gyorsabban haladjon a javítással, amikor észrevette, hogy különös színű fény töltötte be a szobát, ilyennek még sohasem látta. Ő maga, a borostás állával is egészen jóképű volt ebben a reggeli fényárban. Eldöntötte aznap a fénynek szenteli drága idejét.A tizedik nap az ajándékozásé volt. Régóta semmivel sem ajándékozta meg magát de aznap kétszer is. Egész jól kezdte megszeretni ezt az új, színes életet. Nevetett a sorson. Imáiban megköszönte az összes jótéteményt, az első Beatles albumot, a kinyúlt piros plüss macit ami 20 évig a kedvence volt, a soha nem múló szerelmek és csókok ízét és hálát adott minden egyes légvételért.
A 76.napon rádöbbent, hogy rengeteg ruhája van, ami felesleges. Szépen összerendezte őket, behajtogatta az éleket, méret szerint csoportosította, és lement velük az utcára. Mikor négy táska ruhával bement a hajléktalan szálló ajtaján, olyan lelkesen és örömmel fogadták az ottaniak, hogy azt leírni nem igazán lehet. Minden darabnak jó lett valakire, új, tiszta, illatos ruhák suhantak át a szobákon és leltek gazdára.
Kint nagy vihar készülődött, hűvös volt, ezért Ralp a takaró alatt lapulva rendezgette a 35 éve összegyűjtött bélyegeit, mikor a szél felkapta az asztalról és újra összekuszálta azokat. Kicsivel éjfél után volt már. Felállt és örökre becsukta az utolsó ablakot.
A cseresznyefa
Volt egyszer hol nem volt Csillagfalvai Szíriusz a nagy vándor. Mikor útelágazáshoz érkezett, mindig alaposan átgondolva döntött a lehetőségeket elemezve, nem csak olyan hánya-veti módon, legalabbis ezidáig.
Mivel csillag volt, ez nagyrészt nem esett nehezére, sok mindent tapasztalt már az életben a földön és az univerzumban is, azonban a csillagok bárhol vannak is, mindig csak előre mehetnek, visszafordulni nem tudnak, mert saját fényük árnyékába nem léphetnek. Választott ha választani kellett és ment amerre mehetett, és a pillanat mulandóságával együtt élve tökéletesen boldog volt. Egy napon, egy hűvös kora tavaszi napon, lám, megint csak ott találta magát két út előtt. Ahogy korábban említettem már, egy csillag visszafelé sohasem halad, tehát nem lehetett nem választani. Pedig elodázta volna most szíve szerint.
Annyi minden átélnivaló akadt, épp elkezdtek pelyhesedni a rügyek hát most ez nagyon nem hianyzott neki hogy döntésekkel foglalatoskodjék.
Melyik irányba is indulhatna. Az egyik út olyan volt, mint a másik, tetszett is meg nem is. Leginkább egyformán nem. Mert mindkettővel volt valami furcsaság.
Az egyiken világosság volt, lehetőségekkel, jövőbeli tervekkel kirajzolva, de ezek valahogy nem férkőztek közel hozzá. A másik út haloványabb volt, rögös is, gyönyörűséges pillanatok várták az arra járót ám fény csak a távolból szűrődött ki, az is kevéske. Mindkét úton álmok várták, de egyik sem volt még lábnyomokkal kitaposva. Két út.
Ott állt Szíriusz az útkerszeződésben, most valahogy bátortalanabb volt, szinte már szorongott is kissé, ezért a nadrágja korcát markolászta. Idegességében hajlamos volt ilyen értelmetlen dolgokat csinálni.
Nézett balra, a fenyőerdő felé, nézett jobbra, a patak irányába de sehonnan sem érkezett válasz. Topogott, téblábolt, nézte az árnyékok táncát ahogy felhők haladtak el felette, de nem lett okosabb.
Azért is szerette a csillag létet, mert különleges szemszögből figyelhette az eseményeket így eljutott olyan helyekre is, távoli, ismeretlen helyekre, amiknek még nevük sem volt a térképeken, és az eget bámuló emberek szemén át lelkük legmélyéig is ellátott, amitől felettébb szerencsésnek érezte magát.
-Pontosat ezt fogom csinálni! Ujjongott hangosan és büszke volt magára hogy eszébe jutott kitől kérhetne tanácsot. -Megvárom míg besötétedik-merengett- és az emberektől fogok tanácsot kérni. Belesek hozzájuk egy pillanatra, a házukba, lelkük ablakain át az életük pillanataiba és megfigyelem hogyan döntenek. Csillagfalvi Szíriusz ráncai máris kisimultak hogy végre megvan a megoldás és nem kell ezen egyedül feszengenie. Mikor eljött a várva-várt este, s az emberek csodálva néztek fel a csillagos égre, Szíriusz benézhetett ezeken a képzeletbeli ablakokon. Kifélék ,mifélék, milyen utakat választottak már és megbékéltek e a tanulságokkal.
- Nagyon érdekes-mondta. Azt látta ugyanis hogy az emberek a legkülönfélébb módon hoznak döntéseket, és bizony bizony valamikor kétség gyötri őket amiatt, amit nem választottak. Az elszalasztott lehetőséget sajnálják, másnak meg egész egyszerűen az egész út idegen és nehezen lépked rajta. Úgy mint amikor egy sáros cipő nehezkedik a lábán és húzza-húzza szabotálva a következő lépést.
Látta már hogy dönteni az embereknek is nagyon nehéz, de bizony mennyire hogy az! De Látta azt is, hogy valamikor csodákat hoznak ezek a választások, és milyen különösen szép az emberek tekintete amikor boldogak. Csillogó, őszinte és melengető.
Szíriusz azzal visszatért a saját útelágazásához, ahol már ácsingozott egy ideje.
Két út. És ő pont a kettő között félúton, ahol nem volt sem ösvény sem fény, sem patak sem rögök, csak egy virágzó, magasba nyújtózó rózsaszín cseresznyefa,
elindult. Lába nyomán virágok nőttek és mohaszonyeg boritotta zöld szineivel az addig járatlan utat.
Hogy mit tanult meg Csillagfalvi Szíriusz az emberekkel töltött idő alatt?
Talán nemcsak a terheket látta meg, de érezte a hála erejét, a bátorságot, és a szeretés hatalmát amely bármely úton jársz, a legfontosabb az utolsó szívdobbanásig, vagy még azután is.